Összefoglaló a 2004. március 4-i „Szabadság és felelősség”
címmel tartott kerekasztal-beszélgetésről

A beszélgetés kezdetén kiosztottuk a résztvevőknek Hargitai Kis Virág tagtársunk levelét, aki, mivel nem tudott megjelenni, írásba foglalta véleményét az ügyben.

Szabadság, felelősség

A Szabadság, felelősség című kerekasztal-beszélgetés kapcsán a következő gondolatok jutottak eszembe, amiket szeretnék veletek megosztani.
A szabadság nem a mások szabadságának kölcsönös tiszteletben tartása? A szólás- és véleményszabadság nem az emberek, gondolatok és álláspontok sokszínűségéről szól? Arról, hogy bárki szabadon kitárhassa előttünk belső szellemi világát? Ha nem is értünk egyet a másikkal, attól még ő és vele együtt a gondolatai léteznek, a véleménye pedig szent, még akkor is, ha különbözik a miénktől. A mi felelősségünk nem abban áll, hogy segítünk megteremteni és fönntartani kiegyensúlyozott, harmonikus közösségeket (ezáltal pedig ~ társadalmat), amelyben mindenki egymás teljes emberi mivoltát tiszteletben tartva élhet és tevékenykedhet?
A szavak, amíg nem társulnak tettekkel, nem veszélyesek. Csak félünk tőlük. Van például Sárbogárdon egy MIÉP-es képviselő, aki szavakban fajgyűlölő, tettekben azonban nem; jó viszonyban van a cigány kisebbség tagjaival, és fölkarolt egy cigány lányt, amikor az rászorult. Van két ismerős fiú, akiknek a megnyilvánulásaitól égnek állt az ember haja, és mit ad Isten, mindkettőnek cigány lány lett a menyasszonya. Persze, tény, hogy a nagy közönség előtt elhangzott szavaknak súlya van, még akkor is, ha nem párosulnak tettekkel. Mert a tömeg együtt hihetetlen dolgokat képes művelni. Ezért kényes téma a média szólás- és véleményszabadsága.
Egy újságnak viszonylag könnyű dolga van, mert a főszerkesztőnek joga van moderálni az olvasói leveleket, de legalább megjegyzést fűzni valamilyen formában hozzájuk. Ha az újságíró például tévesen ír le valamit, azt nem lehet meg nem történtté tenni, a következő számban viszont lehetősége van helyesbíteni, vagy az érintetteknek joga van reagálni. Ha az érintett kérésére sem történik meg az újságíró részéről a másik álláspont leközlése, vagy a tévedés kijavítása, akkor lehet bírósághoz fordulni. Egy rádióban, televízióban ugyanez a helyzet. Nem dől össze a világ, ha elhangzik valami, aminek nem úgy, vagy nem ott kellett volna. Megvan a lehetőség a meakulpára, amelynek menetét a törvény is szabályozza. Túllihegni nem kell a dolgokat.
Az már más kérdés, hogy egy médiában dolgozó embertől elvárható lenne, hogy az újságírói etikának megfelelően viselkedjen. Teljesen mindegy, hogy valaki hivatásos, vagy amatőr, egy jó egyensúlyérzéknek kellene benne lennie. Ha nincs, arra van a főszerkesztő. Nálunk, a Bogárd és Vidéke független közéleti hetilapnál, a rendszeresen bedolgozó munkatársakat úgy tanítottuk meg erre az egyensúlyra, hogy az írásaikat folyamatosan kijavítottuk (hangsúlyozom, nem cenzúráztuk!), megbeszéltük velük közösen, tiszteletben tartva a véleményük szabadságát. Idővel már nem kellett javítanunk, vagy legalábbis nem annyit, mert felvették velünk a ritmust. A közösségi elektronikus médiában ugyanezt meg lehet csinálni. Aki nagyon nem odavaló, az úgyis kiesik, aki meg odavaló, az tenni is akar azért, hogy ott maradhasson. Hozzáteszem, nemcsak a külsős írásokat javítgatjuk, hanem a sajátjainkat is odaadjuk egymásnak, az újság többi munkatársának (a tördelőnek, korrektornak, gépkezelőnek) véleményezésre. Persze, nem minden írást, csak aminél kell a több látásmód, külső kontroll.
A műhelymunkának, a jó közösségnek nagyon fontos szerepe van abban, hogy az egyén egyensúlyrendszere megfelelően működhessen. A közösség iránt csak akkor igazán érzékeny valaki, ha kölcsönös, interaktív viszonyban van annak tagjaival. Ahogy a kisebb közösségben élünk, ahogy ahhoz viszonyulunk, úgy viszonyulunk a nagyobb, tágabb közösség(ek)hez is.
Mi van akkor, ha valaki például fajgyűlölő? Vagy nem adok neki műsort, vagy olyat adok, aminek köze nincs az antiszemitizmushoz, vagy olyanokkal dolgoztatom együtt, akikkel szemben előítéletei vannak, vagy berakom egy vitaműsorba, és a sort lehetne folytatni a megoldások sorát. Teljesen kizárni azért nem jó, mert attól még ő van, attól még a nézetei vannak, és ha nem oldhatja föl valahogyan, akkor az elfojtás ki tudja, mire képes.
A feladatunk az, hogy teret biztosítsunk mindennek és mindenkinek, hogy moderáljunk, hogy egyensúlyt teremtsünk és tanítsunk, hogy olyan közösséget kovácsoljunk, amiben mindenki kiteljesedhet önmaga valójában, de amelyben megtanulhat másokkal, a legkülönfélébb emberekkel egyetértésben, mégis szabadon együtt élni és alkotni (illetve mások is vele). És felelősségünk ezt a közösséget táplálni. A közösségi média egy sziget, egy oázis lehet azok számára, akik sebeket kaptak az élettől, de azoknak is, akik felelősséget, igaz elhivatottságot éreznek a társadalom és a közösség iránt, amiben élnek.
Felelős családfőnek, pedagógusnak kell lennünk, pszichológusnak, közösségfejlesztőnek, népművelőnek és újságírónak, de elsősorban embernek, a szó legnemesebb értelmében.
Sárbogárd, 2004. március 3.

Hargitai Kiss Virág

A kerekasztal-beszélgetést Giczey Péter kezdte, a Tilos Rádióval kapcsolatban kirobbant vita, illetve az ehhez kapcsolódó dilemmák összefoglalásával. Összegzésként a SZARÁMASZER ebben az ügyben tett sajtóközleményeire alapozva elmondta, hogy a közösségi rádiózásban az elmúlt évek során felhalmozódott több tízezer óra adásidő alatt alig néhány durva eset fordult elő, s a Tilos Rádióban karácsonykor hallhatóhoz hasonló kirekesztő megnyilatkozás előzmény nélküli.
Ugyanakkor ez a néhány eset is felveti a felelősség kérdését, amely kérdés tárgyalását, megnehezíti, hogy a törvényi szabályozás alapján mindenütt a műsorszolgáltató szervezet elnöke/vezetője egy személyben felelős minden a rádió által elkövetett normaszegésért – ő a kvázi felelős kiadója az elhangzó/ megjelenő tartalmaknak. Például azokért az esetekért is minden alkalommal az elnöknek kell vállalnia a felelősséget, amelyeket az önkéntes műsorszervezők követnek el. Ugyanakkor az elnök csak minimális mértékben rendelkezik szankcionáló eszközökkel, melyek segítségével nyomást gyakorolhatna a műsorkészítőkre. Ez a szankció tulajdonképpen a „mikrofonmegvonás”, ami azonban szöges ellentétben áll a közösségi rádiózás alapelveivel.

Molnár Péter, az ORTT panaszbizottságában szerzett tapasztalataira alapozva számos olyan példát sorolt fel, melyek azt támasztották alá, hogy nem megalapozott a Tilossal kapcsolatos történéseket a közösségi rádiózás sajátos problematikájaként – a „könnyű mikrofonhoz jutás” következményeként – értékelni.
Hangsúlyozta, hogy indokolatlan a deffenzíva a közösségi rádiók részéről – ezek a problémák sokkal gyakrabban az összes médiatípusban előfordulnak, attól függetlenül, hogy nem kapnak akkora publicitást, mint a Tilos karácsonyi ballépése. Általában az interaktivitás a kereskedelmi médiumok marketing technológiája, a betelefonálás, a futó SMS üzenetek ezeknek a rádióknak és TV-knek a sajátossága.

Cs. Kádár Péter a fentiekhez kapcsolódva egy – a Tiloséhoz hasonlóan botrányos kimenetelű – Egyesült Államokban történt példával élt. Véleménye szerint azt, hogy mi elfogadható egy társadalom számára – ergo, milyen tartalom médiában való megjelenése még éppen elviselhető – közmegegyezés tárgyát képezi. Szerinte a helyzet kiéleződésének oka abban rejlik, ha egy hatóság ezt a döntést a maga hatáskörébe vonja, és ezzel kvázi felváltja a közmegegyezést. A kérdés tehát valójában az, hogy mi az, ami még elviselhető a hallgatók számára.

Az előbbi gondolatmenetre reflektálva Weyer Balázs azon a véleményen volt, hogy az elviselhető tartalom meghatározása - ezzel együtt az adástartalom kereteinek kialakítása - a szerkesztőség feladata. A gondolatot tovább fűzve Péterfi Ferenc kiemelte az általános közizlés/értékrend, és az egyes rádiós műhelyek belső értékrendje közötti különbséget. Ehhez kapcsolódóan tette fel a kérdést: Vajon létezik e a műhelyeknek saját, belső értékrendje, és kellőképpen figyelünk e erre? Megtörténik-e a különféle műhelyeinkben ezeknek az időnkénti újragondolása, „karbantartása”?

Lilling Tamás arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalmi légkör jelentősen átértékelheti az értékrendeket. Önmagában az értékrendszer egy amorf jelenség, de véleménye szerint a közösségi rádiózás esetében ez az értékrendszer, ha lassan is, de a közösségépítés felé haladt. A társadalmi atmoszféra azonban mintha felborította volna ezt a nagyon törékeny alakulást. Ehhez kapcsolódik még, hogy a közösségi rendszer kevésbé strukturált, és adminisztratív eszközökkel kevésbé szabályozható. Így jelenhettek meg a Tiloshoz hasonló jelenségek.

Cs. Kádár Péter a fentieken kívül kiemelte az interaktivitás jelentőségét. Véleménye szerint az, hogy a műsorvezetők megengedték a betelefonálók élő adásban történő vélemény nyilvánítását, illetve beolvasták az SMS-eket megadták a lehetőséget arra, hogy kritika érje az általuk vezetett műsort. A kritikák nyomán az a kérdés merült fel, hogy a kitűzött értékek nem túl szigorúak-e akár a hallgatók, akár a műsorkészítők számára. Egyáltalán, mennyire védhetőek ezek az értékek? - tette fel a kérdést. Ugyanakkor kiemelte, hogy a „tulajdonos”-tól lehetetlen elvárni, hogy minden műsort végighallgasson. Tehát óhatatlanul lesznek olyan műsorok, amelyek nem kerültek kontroll alá.

A következőkben Péterfi Ferenc azon kérdésére reflektáltak a jelen lévők, mely szerint „Lehetségesek e olyan mechanizmusok: felelősségi rendszerek, belső szabályok, kölcsönös kontrollok, felkészítések-képzések az egyes műsorszolgáltató szervezetek, műhelyek működéseiben, amelyek segítségével elkerülhetővé válnak a Tiloséhoz hasonló botrányok?”

Elsőként Weyer Balázs válaszolt a kérdésre. Némi történeti áttekintéssel kezdte, mely szerint amíg a Tilos szerkesztői létszáma nem haladt meg egy bizonyos szintet (30-40 fő), addig nem volt szükség a közös értékrend deklarációjára. Ez elsősorban abból adódott, hogy a szerkesztők ismerték egymást, mindenki tisztában volt azzal, hogy milyen munka volt felépíteni a rádiót, és azzal is tisztában voltak, hogy miért született meg a rádió. Ebben a légkörben a jól deklarált értékrend, és a hatékonyság nem fért össze a szabad rádiózással. Pár éve azonban bekövetkezett egy váltás, melynek eredményeképp a szerkesztői létszám felduzzadt (kb. 150 főre). Ezzel együtt járt, hogy a rádiót megteremtő mag más irányba is orientálódott (pl.: egzisztencia megteremtése), így nem maradt elég idő a frissen érkezettek szocializációjára. A folyamatot felerősítette egyfajta hálózatos szerveződés, melyben elvesztek a csoportképző erők. A végeredmény az lett, hogy a szerkesztőgárda tagjai ismeretlenek lettek egymás számára. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy elveszett a korábbi „műhelyre” jellemző értékrend. A rádió egészéért – egymásért való felelősségvállalás az új műsorkészítőknél meg sem jelent. „Soha nem a hallgató – betelefonáló követte el az igazán súlyos hibákat, hanem mindig a műsorkészítők.”
A probléma orvoslását a rádió átalakításával próbálják megoldani: Egyrészt szétválasztják az operatív és a műsorkészítői feladatokat. Másrészt a felelősségvállalás felélesztése céljából egyfajta belső mentori rendszert vezetnek be. Röviden összefoglalva ennek része egyrészt egy minimális összegű tagdíj, ami akár közmunka formájában is ledolgozható, másrészt, hogy ajánlás révén lehet bekerülni a rádióba, és az új műsorkészítő első tagdíját az ajánlónak (aki a későbbiekben a mentor lesz) kell állnia.

Szabó Kriszta a Szóla Rádiótól arról beszélt, hogy a képzés – főként a kezdő műsorkészítők esetében – sokat segíthet a sajátos helyi értékrend és a felelősségvállalás kialakulásában.

Magyar Ádám a Civil Rádiónál alkalmazott „fékekről” számolt be. A rádió alap értékeit egy nyomtatott formában is hozzáférhető Kiskáté tartalmazza, melyet minden új műsorkészítővel megismertetnek. Fontos eleme a „szocializálásnak”, hogy az új tagok csak fokozatosan kapnak szerepet a műsorkészítésben. Ezen felül mindig törekedtek bizonyos szakmai „továbbképző” kurzusok üzemeltetésére, bár elismerte, hogy ezek időnként alacsony érdeklődésre tartottak számot. Emellett többféle folyamatos belső fóruma van a Civil Rádiónak (felelős szerkesztők stábértekezletei, egy-egy nap műsorkészítőinek időnkénti találkozója, működik egy műsorokat segítő-monitorozó műhely), folyamatosan indítottak különböző közösségépítő programokat, melyek szintén hozzásegítették a résztvevőket a rádió értékrendjének megismeréséhez, illetve annak közös alakításához.

Sülyi Péter véleménye szerint az esetenkénti hiba jelenléte természetes. Ahogy az is természetes, hogy a hibákat szankciók követik. Súlyos esetben ez valamilyen megtorlást, megvonást – például bizalommegvonást jelenthet. Viszont ha megtörtént a megtorlás/szankció, normális esetben a történetnek vége, nincs utóélete. Nem a történtek (a Tilos ügyben) a veszélyes - hiszen a szerkesztőség szankcionálta azonnal az esetet -, hanem a hiba nyomán eszelős, veszélyesen gerjesztett folyamat kezdődött. Ez egy szélsőséges eset, normál helyzetben a vita lezárul a „megtorlással”, de itt nem hagyják lezárni a folyamatot. Az az üzenet a társadalomnak, hogy tébolyba kerültek, szándékosan tartják napirenden, hogy másra fel lehessen használni ezt az ügyet.
A közösségi rádiózásnak az a nagyszerű esélye, hogy normális helyzetekben ki lehet javítani a saját kereteink között a hibáinkat: azonnal, vagy a történtek után rövidesen.
Ne legyen bűntudatunk!

Liling Tamás: a játékteret és a szabályokat is nagy részben a játszók alakíthatják ki. Így lesz ez egy önszabályozó folyamat.

Végül Weyer Balázs ajánlására megállapodtunk, hogy minden tagrádiót megkérünk, írja le a maga működési formáját – modelljét és azt a SZARÁMASZER irodája közreműködésével rövidesen összegyűjtjük, s mindannyiunk számára megismerhetővé tesszük.